Nyűgös vagyok, pedig még csak olyan napjaim sincsenek. Egyre türelmetlenebb vagyok, könnyebben akadok ki dolgokon és kezdek marakodásba... Igazából fogalmam sincs miért, vagyis csak részben nem igazodom ki magamon. Mert vannak olyan kiakadásaim, amiknek oka van. Szóval ettől még nem vagyok hisztis... ugye?
Tudom, velem sem mindig felüdülés beszélgetni, tudok én is akkora tapló meg bunkó lenni, hogy csak na. Ezek persze ritkán fordulnak elő, csak akkor nagyon is kiadom magamból a felgyülemlett feszültséget. Ami megint nem a legmegfelelőbb. Hiszen lehet, hogy egy emberen csattan az ostor, pedig rá épp más miatt rágtam be.
De sok mindent unok. Unom a várakozást, unom a számat tépni, unom ha kiforgatják a szavaimat, unom, hogy semmi ötletem sincs, unom még magát az unalmat is. Ez normális?
Végülis részben érthető vagyok, hiszen ember vagyok én is és mint minden dolognak, nekem is vannak határaim. És ilyenkor mit kell csinálni? Hallgatni? Aztán majd elmúlik a méreg pár nap múlva. Vagy adj ki magadból mindent? Értelme lenne, ha lenne következménye. De ha nincs, akkor meg mit csináltál? Segget a szádból...
Néha úgy vagyok, hogy mennyivel jobb lenne, ha nem lennének érzéseim. Nem kellene morognom, vagy haragudnom és boldog se lennék, az öröm is felejtős lenne. Kompromisszum, a rossz érzésekért cserébe a jókat is feladnám. Kérdés, melyikből van több??
Több mint egy hete temetésen voltam a legjobb barátaimmal. Egyik gyermekkori barátom anyukája halt meg. 48 éves volt, azonban elkövetett egy hibát, olyan dolog rabjává vált napi szinten, aminek azt a balesetet is "köszönhette" amiben az életét vesztette. Szomorú volt hallani, a búcsúbeszédben azt a megfogalmazást, hogy egy anya hagyott itt két gyermeket. Hazafelé az autóban erről beszélgettünk Petrával és Petivel. Szerintük is rettenetes volt hallani és hogy ezt nem lenne szabad soha átélni. Már nem emlékszem, hogy mit is mondtak még erre.
Én annyit mondtam, hogy én "csak" halhatatlan akarok lenni. Jót nevettünk rajta, aztán azt mondta a barátnőm, hogy de akkor mindenki, akit megszeretek az örökkéválóság alatt, megfog halni.
" Tudom, de idővel úgyis érzéketlenné válnék... " és megrántottam a vállam.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Hát az igazán bőséges élettapasztalatommal azt mondom, néha bármennyire is nem akarjuk nem tudunk magunkkal mit kezdeni, még ha van időnk s energiánk rá, csak rosszul sülnek el a dolgok másokkal szemben is...
Ilyenkor kell egy nagy fürdő meg egy fincsa bor ^^
Az idővel meg nem válunk érzéketlenné, csak ha kiöljük magunkból az érzéseket.
Életbölcseleteimet olvashatták... (remélem érződik az irónia)
Tudom Ada, igazad van. Nem most fordult elő velem először, hogy marakodom, pedig igazából semmi értelme. Nem csak magam kedvét rontom el jobban, hanem másét is. :S
(mentségemre legyen szólva, hogy a morgós kedv már csak ilyen :D )
A nagy fürdő jöhet, a bort nem kedvelem. Akkor inkább illatos gyertyák. Még hangulatos is lenne. ^^
Hmm... ha ezt a megfogalmazást követem, akkor van, hogy kiölném magamból az érzéseket...
Köszönöm Adaren! :* (ebben nincs irónia)
Megjegyzés küldése