Temetés

Ma volt a papám temetése. Mi Tatabányán lakunk, míg ő Békéscsabán, azon belül is Újkígyóson lakott. Reggel korán keltünk és negyed 7 körül hagytuk el Tb.-t, szerencsére nem volt fennakadás és báttyám se volt rest nyomni a gáz pedált, a pár száz kilométeres utat 3 óra alatt tettük meg. Kiszálltam a kocsiból és mintha egy idő utazáson vettem volna részt, olyan lassan léptem be a kertes ház kapuján...
Kislány voltam amikor utoljára itt jártam, emlékek voltak, de csak akkor ugrottak elő olyan tisztán, hogy már láttam magam előtt, mikor a lábam az ismerős kövekre lépett. Akkor még a kerítés szép zöld volt, a fűben pokróc, amin játszottam és a beton köveknek apró négyzetes mintája volt, ami mindig is tetszett... erre most döbbentem rá. Egy elkerített rész volt, ahol a tyúkok és a kakas tartózkodott, aztán a kis konyha, aminek mindig párás volt az ablaka és füstölt a kis kémény, mert a mamám ott főzött. Akkor még hatalmasnak tűnt a tető és az eresz, messzebb volt a disznó ól és a téglákból kirakott út, amin csigákat szadiztam. (ne ítélj el :) ) Hátul pedig a kert vége, ahova mindig elszaladtam és a szomszédban kecske is volt. Olyan tisztán jelentek meg előttem, mintha újra az a 7-8 éves kislány lettem volna, akit a papám szomszéd nénije Szőke ciklonnak hívott, mert nem lehetett lelőni, valahol mindig kavartam és rohangáltam.
A valóságban a fű már gazos volt, a kerítés se volt már szép zöld, az egykor még hatalmasnak vélt tető és eresz alatt össze kellett görnyednem, mert valójában pici volt. A konyha üveges ajtaja se párás már legalább 8 éve, akkor halt meg a mamám. Üres, dohos hely immár. Ahol egykor a szárnyasok voltak, most a gaz és a fű lepett el mindent. Az apró négyzetes kő nem változott és a téglákból kirakott út sem. A disznó ól is már romos volt, a tető beszakadt, minden az ellentettje volt azoknak a kislány kori emlékeknek amik bennem éltek. Ezzel jár az öregedés... lassan elhanyagolsz olyan dolgokat, amikre régen képes voltál, de a tested már elfáradt, így mindent az idő kezére bízol.
Beléptem a házba, amit hatalmasnak tartottam, az előszobát, mi most apróra zsugorodott. Jött az előtér, ahol a papám adogatta nekem a szalonnát kenyérrel, én meg megettem üresen a szalonnát, a kutyának meg az asztal alatt oda adtam a kenyeret. Emlékszem a nagy asztalra, ami még mindig ott áll. Körbesétáltam az emlékek, amik pedig elvoltak rejtve fejem eddig eldugott részébe, most előjöttek. A fürdő csempéinek a színe, a szoba, amiben aludtam hatalmas dunyhák között, a Szűz Mária kép a falon és a reggeli beszűrődő napfény, ami azt jelentette egy újabb nap kezdődött el én pedig rohanok is játszani. Most minden más volt, nem fogadott papám, mély, öblös hangja, a tájszólása és nevetése. Ücsörögtünk egy darabig, aztán ideje volt ismét felöltözni, lassan temetés. Kimentünk a temetőbe, a ravatalozóba belehetett menni én pedig lemerevedtem...
Nem tudtam bemenni, mindenki bement én meg kint álltam mint valami idióta, de valahol nem akartam így látni őt. Inkább az a papa maradjon meg, akit egy szőke kislány látott 15 évvel ezelőtt. A temetés szépen lezajlott, a kocsi után menve kísértük el utolsó útjára, koporsójára szegfüvet dobtam, aztán elkezdték betemetni. Nem sírtam... egy könnycsepp sem gördült le az arcomon a egész temetés alatt, de ahogy a koporsón kopogott a rálapátolt föld... visszhangzott a fejemben és akkor fogta el a torkomat a szorító érzés, bekönnyezett a szemem, de nem sírtam...
Haza indultunk, csendben, fáradtan és megint egy gyors vezetésnek köszönhetően haza értünk délután fél 4-re. Most itt ülök és úgy gondoltam, le kell írnom azt, aminek most értél a végére.