A legszebb...

Ma eszembe jutott a kedvenc részem az utolsó kötetből...

" Dementorok egy serege úszott a fák között; érezte a hideget, és nem volt benne biztos, hogy épségben átjut rajtuk. Nem volt ereje megidézni egy Patrónust. Nem tudta már kordában tartani a remegését. Végülis mégsem volt olyan egyszerű meghalni. Minden egyes lélegzetvétel, a fű illata, a hűvös levegő oly drága volt számára; furcsa volt, hogy az emberek hosszú éveket veszítenek azzal, hogy végigrohannak az életükön, ő pedig minden egyes pillanat örömébe kapaszkodik, amíg még lehet. Úgy érezte, hogy nem tud tovább menni, és közben tudta, hogy muszáj. A hosszú játék véget ért, a cikeszt elkapták, itt az ideje, hogy leszálljunk a levegőből…
A cikesz. Érzéketlen ujjai beletúrtak a kis erszénybe, és kihúzta.
A kapujában nyílok.
Kapkodva vette a levegőt, ahogy lenézett rá. Most, hogy le akarta volna kicsit lassítani az időt, mintha minden felgyorsult volna körülötte, és a megértés is olyan gyorsan robbant be az agyába, hogy leelőzött minden más gondolatot. Ez volt a Kapu. A halál kapuja. Itt az idő.
Hozzányomta szájához a kis aranylabdát, és ezt suttogta: – Készen állok a halálra.
A fényes gömb kinyílt, mint egy kagyló. Harry leengedte a remegő karját, elővette Draco pálcáját, és a Köpeny alatt elmormolt egy „Lumos”-t.
A keresztbe-kasul repedt fekete kő ült a cikeszben. A Feltámasztás Kövén végigfutó repedés az Ősi Pálcát jelképezte, a háromszög és a kör pedig a Köpenyt, valamint a Követ. Az összes jel látható volt rajta.
És Harry gondolkodás nélkül megértette. Nem visszahoznia kellett a holtakat, hanem csatlakoznia hozzájuk. Nem ő várta őket, hanem fordítva.
Lehunyta a szemét, és háromszor megforgatta a Követ a kezében.
Tudta, hogy sikerült, mert halk mozgás hangjait hallotta maga körül, ahogy az önmagukban nesztelen léptek alatt ropogtak a fákról letört ágak a sáros földön. Kinyitotta a szemét, és körülnézett.
Nem voltak sem szellemek, sem hús-vér emberek, ezt rögtön látta. A naplóból kilépett Denemre hasonlítottak, melyet az emlékek szinte tapinthatóvá formáltak. Nem annyira szilárdak, mint az élők, de sokkal többek, mint a kísértetek. Mindannyian Harry felé fordultak, és mindegyik arcon egy-egy mosoly terült el.
James pontosan olyan magas volt, mint Harry. Azokat a ruhákat viselte, amikben meghalt, haja piszkos és rakoncátlan volt, szemüvege félrecsúszott, ahogy Mr Weasley-é szokott.
Sirius magas volt és jóképű, és sokkal fiatalabb, mint amilyennek Harry valaha is látta. Könnyű léptekkel szökellt feléje, kezei a zsebében, arcán hatalmas vigyor ült.
Lupin is fiatalabbnak tűnt, sokkal kevésbé nyúzottnak, és a haja is sűrűbb, sötétebb volt. Boldognak látszott, hogy visszatérhetett erre az ismerős helyre, ahol annyiszor kóborolt esténként a tilosban.
Lily mosolya volt a legszélesebb mind közül. Hátravetette hosszú haját a válla mögé, ahogy a fia felé közeledett. A zöld szeme pontosan olyan volt, mint Harryé, és úgy pásztázta végig őt, mintha ez lenne az utolsó pillantás, amit rávethet.
– Annyira bátor voltál.
Harry nem tudott mit mondani, helyette csak felnézett rá, és úgy érezte, hogy szeretne itt állni, és örökké csak őt nézni, és meglenne minden boldogsága.
– Majdnem ott vagy – mondta James. – Nagyon közel vagy. Mi… nagyon büszkék vagyunk rád.
– Fájni fog?
A gyerekes kérdés kiszaladt Harry száján, mielőtt becsukhatta volna azt.
– A halál? Egyáltalán nem – mondta Sirius. – Gyorsabb és könnyebb, mint az elalvás.
– És ő azt akarja majd, hogy gyors legyen. Véget akar vetni ennek – mondta Lupin.
– Nem akartam, hogy meghaljatok – mondta Harry. Ezek a szavak akarata ellenére tódultak a szájára. – Egyikőtöket sem. Sajnálom…
Ezt inkább Lupinnak címezte mint a többieknek, és bocsánatkérően nézett rá.
– … rögtön miután megszületett a fiad… Remus, annyira sajnálom…
– Én is sajnálom – mondta Lupin. – Sajnálom, hogy soha nem fogom megismerni… de tudni fogja majd, hogy miért haltam meg, és remélem megérti. Jobbá próbáltam tenni a világot, hogy szebb élete lehessen.
Egy hűvös szellő, mely úgy látszott, hogy a Rengeteg szívéből jön, felborzolta Harry haját a tarkóján. Tudta, hogy nem fogják neki azt mondani, hogy menjen; neki kell meghoznia ezt a döntést.
– Velem maradtok?
– A legvégéig – mondta James.
– Nem fognak látni titeket? – kérdezte Harry.
– Mi hozzád tartozunk – mondta Sirius. – Bárki más számára láthatatlanok vagyunk.
Harry az édesanyjára nézett.
– Maradj mellettem – szólt neki csendesen.
És elindult. A dementorok dermesztő környezete nem hatott rá; a társaival együtt átsétált rajta, akik úgy viselkedtek, mint a Patrónusok. Együtt elhaladtak az idős fák mellett, melyek törzsei szinte összeértek, ágaik lekonyultak, gyökereik pedig a föld alatt és felett kanyarogtak. Harry szorosan összehúzta a Köpenyt maga körül a sötétségben, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva az erdőben, úgy, hogy fogalma sem volt, hol lehet Voldemort, de tudta, hogy megtalálja őt. Mellette, szinte teljes némaságban sétált James, Sirius, Lupin és Lily, akiknek puszta jelenlétéből merített erőt, csak miattuk volt képes egyik lábát a másik után tenni.
Agya és teste furán különvált egymástól, végtagjai az akaratától függetlenül vitték előre, mintha a testének csak egy átutazója lenne, nem az irányítója. A körülötte sétáló holtak sokkal élőbbnek tűntek, mint a kastélyban hátrahagyott emberek: Ron, Hermione, Ginny és a többiek most csak távoli szellemekként voltak jelen Harry érzékeiben, ahogy egyre közelebb ért az élete végéhez, egyre közelebb Voldemorthoz… "