" Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak, és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból. Csak rám ne nézz. "
Kevés ember érdemli meg a bizalmunkat és olykor tévedünk, de ez az a dolog, amit egyáltalán nem vagy apránként nyerhet vissza az ember. Hisz mindannyian azok vagyunk tévedéseinkkel és hibáinkkal együtt. A szeszélyes kedv, mint az időjárás, olyan hirtelen tör ránk. Ilyenkor vagyunk a legsebezhetőbbek és ilyenkor sebzünk meg másokat is. Megtettem én is, de akitöl a legkevésbé várnánk a pofont, attól csattan a legnagyobbat és legjobban. Kellemetlen.
Mégis újra és újra beleesünk ebbe a hibába, hisz halandók, társasági emberek és mégis önzőek vagyunk mindannyian. Kevés alkalommal csinálunk úgy dolgokat, hogy ne a saját hasznunkat figyeljük benne. Ez a legrosszabb... ennyire kiszámíthatóak és önzőek lennénk? Mindenkin áttaposva érjük el a hőn vágyott céljainkat? Megéri? Van akiknek igen.
Ha valaki érdemtelenné vált a bizalmadra, te is levizsgáztál – emberismeretből.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése